Az analízis folyamán azért az én lelkem is előtérbe került. Ezért egy órát pluszba beiktattunk. Ez csak rólam szólt. Elmondtam mindent, illetve szinte mindent, ami bántott. Persze ezalatt Bálint végig majd kiugrott a hasamon. Éreztem, hogy vár és én nem megyek. Azonban a pszichológus tanácsára tettünk be egy ilyen órát is, mert az nem tesz jót a Picimnek sem, ha magamba folyton a dolgaimat.
Azonban másnap csak a Babámé voltam.
Mikor lementem hozzá, kicsit szólongatnom kellett, de amint látta, hogy én vagyok rohant felém és a nyakamba ugrott. Ekkor ezzel egy időben a hasamban is éreztem az „ugrálást”, sőt most már láttam is a hasamon.:)
Ismét megkérdezte, hogy merre jártam ilyen sokáig. Meséltem, hogy otthon voltam. Ismét képeket vetítettem neki az anyukámról, a lakásról, az állatkáimról. Azonban inkább azt éreztem rajta, hogy minél jobban hozzám szeretne bújni a Kincsem és annyira a válaszom már nem is érdekli.:)
Majd büszkén mondta nekem, hogy mennyire ügyes, mert már tud bukfencezni. Persze mutatni nem akarta.:)
Így az ölemben ülve megkérdeztem tőle, hogy tetszik-e neki a Bálint név.
Azt a választ kaptam: „Nem rossz, de a Péter jobban tetszik”. Mivel a családunkban van már Péter és épp az elmúlt napokban találkoztunk, elsőre ezt a megnyilvánulást nem a Babámnak tulajdonítottam. (Persze később bizonyította, hogy ő volt.) Ezért itt annyiban is hagytam a dolgot. Gondoltam majd legközelebb „letesztelem” a kis Lurkót.
Ezután jött a szokásos kérdés, hogy hol van apa. Ismét elmondtam, hogy dolgozik. Majd még mindig az ölemben ülve megkért, hogy meséljek a gépekről amikkel foglalkozik, amiket épít, tervez.
Hát én nem vagyok nagy műszaki zseni, egyszer voltam csak a párom munkahelyén. Megpróbáltam felidézni és képeket vetíteni neki a gépekről, a munkafolyamatokról. (Párom egy ismert cég gyártósorának karbantartását vezeti, felügyeli.)
Majd ismét visszatértünk az állataimhoz. Megmutattam a cicámat (aki itt már 16 éves volt és Bálintot még egyszer látta élőben). Mikor a vetített képen nyávogott a macskám megijedt a Kisfiam, de megnyugtattam, hogy ők így beszélgetnek. Ugyanúgy, ahogy mi is ők is kommunikálnak a nyávogással.
Majd megmutattam a másik 14 éves cicámat, aki csak egy szemmel született (és ő az előző kislánya, sajnos ő már nem érte meg Bálintot. Egy lélek elmegy, jött egy újabb. Bár az állatok és emberek lelke nem keveredik.)
Itt már mosolygott Bálint.
Még megbeszéltük, hogy este újra fogunk játszani a pocakon keresztül, mert azt nagyon szereted.
Lassan a mesém során elaludt az ölemben. Megpuszilgattam és leraktam. Úgy láttam, mintha valami puhára tettem volna bent a pocakomban.
Lehet, hogy ezek a történetek hihetetlennek tűnnek és sokan képzelgésnek veszitek. Azonban a kezdeti kételyem elmúlt, hisz a Picim a születés után pontosan olyan lett mind külsőre, mind belsőre, mint ahogy láttam. A kérdései által, melyek tőle származnak, – hisz miért is jutnának ilyen kérdések az eszembe, ha nem tőle jönnének – jobban megismert bennünket. Már úgy fogadott az első percben idekint, hogy tudta kik vagyunk. Nem kellett minket megismernie. Az első élményem vele, hogy megfogtam a Drágámat és rám mosolygott. Amit egy baba csak néhány hetesen tesz meg először. Tudtam, hogy ismer. És, hogy én is őt. 🙂 De erről majd a születés után.