A 10. hét is sok újdonságot rejt magában. Bálint már kitartóan beszél hozzám. Én pedig visszagügyögök neki. Ennek rettentően örül. Engem már megismer. Ha meglát, akkor nagy mosolyba kezd. És persze nekem intézi a hosszú beszélgetéseket is.
Reggel, ha felébred még beszélget a plafonnal vagy rágja a kezét – inkább az egész öklét – mert már ezt is tudja. Amint belépek és meglát, már az öröm hangjait hallatja. Ez apró sikkantásból és széles mosolyból áll.
Az étel még mindig 160 ml a héten. (A tápszer általában Milumil, de van, hogy másikat ír fel az orvos, tehát össze vissza kapja, de eddig mind ízlett neki.) Azt hiszem ezt a mértéket most eltaláltam, mert megfelelő. Persze kell hozzá a töménytelen sok tea is.
A héten megkapja az oltásait. Már előre elmondom neki, hogy hova megyünk és mi fog rá várni.
A védőnőnél szélesen mosolyog. A doktor bácsi is már úgy üdvözli, hogy itt a kis mosoly baba. Ő ilyet még nem látott. Ismét megnézik a hideg sztetoszkóppal, persze végig vigyorog.
Ez nagyon tetszik mindenkinek, mert a többi gyerek mindig sír – még a Bálint korúak is.
Ki is derült, hogy Kis Manóm 5,4 kiló és 58 cm. (Lassan eléri a születési hosszát. Azt mondják ott rosszul mérték.:)).
Azért féltem, mit fog szólni hozzájuk. Hanyatt feküdt a vizsgálón a Fiam, én simogattam a fejét és beszéltem hozzá. Az egyik szurit észre sem vette, csak miután már rég túl volt rajta, akkor kezdett el görbülni a szája. De ezt néhány puszival elintéztük.
Azonban a másik injekció fájdalmasabb lesz. Az orvos szerint ez feszíteni fogja. Már nekem könnyes a szemem. Már értem miért mondta nekem mindig Anyukám, ha kórházban voltam, vagy műtét – vagy bármi más mérettetés – előtt, hogy szívesen átvállalnám helyetted. Hát én is zokszó nélkül tartottam volna oda a combom.
Megkapta a másik szúrást a másik combiba. Na itt volt sírás. Azonnal felkaptam az asztalról és puszilgattam. 3 másodperc múlva már csöndben szipogott és azt leste mit csinál az orvos. 5 másodperc múlva már vigyor is volt. Mindenki olvadt tőle én majdnem elsírtam magam – főleg, hogy Fiam már a születésekor könnyekkel sírt, most is hiába vigyorgott a nagy krokodil könnyek még gurultak az arcán.
Hazaérvén várom, hogy majd elterül, mert azért ilyenkor egy baba pihenni szokott. Hát nem az én fiam. Már a lábait nézegeti folyton – mert ha ölbe kerül felül – és persze azt a legérdekesebb fogdosni is.
Délután azonban már érzem, hogy lázas. Csak úgy tüzel.
A hangulatán nem látszik, mert ugyanúgy mosolyog, beszélget, mint eddig csak érezni, hogy éget a bőre.
Tehát jöhet a lázmérés.
Hanyatt fektetem a pelenkázón, majd óvatosan bedugom a popóba a lázmérőt. Egy ujjpercnyire. Nekem digitális van, ezért pittyeg, ha kész. Hát 38,4 °C – ot mérek. Ebből ugye lejön 0,5 °C, tehát 37,9 °C a láza. Nem magas, de mivel esteledik éjszakára kap egy fél germicid kúpot.
A kúp beadása is könnyen ment. Bár igaz, hogy a doboznyi kúp felét szétlődöstem a lakásban, ahogy próbáltam félbe vágni, de szerencsére megmentettem egy felet.
Előtte a biztonság kedvéért levágtam a körmöm a mutató ujjamról (ezt mindenkinek ajánlom, főleg, ha műkörmöd is van. Az alá annyi kosz be tud ragadni, ilyenkor ha lehet, ne viselj ilyet).
Majd a fél kúpot felnyomtam a popóba. Éreztem, ahogy átmegy a kúp az első záróizmon, ez rögtön a végbélnél van, szinte lyuk után azonnal. Ezután összeszorítottam – persze nem vadul – a farpofáit. Beszéltem hozzá, mondtam mit csinálok. Ezután jöhetett a pelenka. Gyorsan kész is voltunk.
Sajnos még másnap is volt hőemelkedése, estére pedig megint láza, tehát a megmaradt másik fél kúpot is megkapja Bálint. Ezután már tünetmentes volt.
A hét végén volt Gyerek Nap. Ezért Bálint kapott egy plüss bárányt, ami csörgött is. Nagyon tetszett neki, főleg, ha az ember viccelődött neki a feje felett. Hangosan kacagott hozzá.
A legújabb játékunk, hogy fújkálom az arcát. Ettől szintén hangos kacajokat hallat.